Ha a bejutás szóra gondolok, akkor valami negatív érzés fog el.  Általában a bejutás valami hosszadalmas, nehézkes, küzdelmes folyamatot juttat eszembe, aminek a végén nem vár semmi, mert mire sikerül bejutni az áhított helyre, bármi is volt az, szinte már érvényét is veszti az egész.

Olyan, mint amikor sok folyadékot ittál napközben, és muszáj valahová bemenni, hogy ne kapj csőrepedést, és 5 kilométeres körzetben egy egész darab mellékhelyiség elérhető, ahol éppen kint van a dugulás elhárítás, és ki kell várnod, hogy végezzenek.  Mire azonban elkészülnek - az alatt a röpke két óra alatt, már nincs az a búvárszivattyú és homokzsák fal, ami gátat szabna az előre törő árnak.  Sorry..

bejutás bejutas

Majd tíz másodperccel később közli a kedves szakember bácsi, hogy szabad a pálya, elkészült a mű. – Már mindegy.

Ez valószínűleg azért van így, mert számomra mindig olyan helyekre volt nehéz a bejutás, ahová egyébként sem szívesen megy az ember, de sajnos muszáj.

Nem szerelemből megy bőrgyógyászhoz az ember például, hanem mert valami gondja van. Talán azért is legelőször ez jut az eszembe, mert oda olyan nehéz volt a bejutás, hogy nem is jutottam be.

Milyen bőrgyógyászat az, ahol 3 hét múlvára akarnak beírni? Addigra ha súlyos betegségem van, lehet, hogy már nem is élek, vagy jó esetben bevisz a mentő a sürgősségire, ha pedig inkább csak kellemetlen mint súlyos,  akkor pedig magától meggyógyul, mire kezelésre kerülne a sor.  Ezt nem szokás mérlegelni, csak a dátum és időpontok és darabszámok számítanak? Tudjuk, hogy igen, úgyhogy ez nem is volt igazából kérdés.

Épp annyira kellemetlen anyagi gondok miatt jelentkezni bizonyos állásokra, mint amilyen ez a bőrgyógyász sztori.

Néhány évvel ezelőtt munka nélkül maradtam és mindenképp el kellett mennem dolgozni, hogy tudjam fizetni az albérletet. Akkor egy ideig nem volt lehetőség az áhított munka gyakorlására, ezért gondoltam, hogy jó, akkor kicsit lejjebb adom, és mondjuk jelentkezem bármire, amit meglátok és addig is dolgozom valahol. Ha más nincs, gyárakba mindig el lehet menni dolgozni, ezért is nem értem azt a sok életerős fiatalt, hogy miért csöveznek és szipuznak az utcán, mikor mondjuk például egy zöldség gyümölcs válogatóba simán elmehetnének. Azért nem más gyárat említek, mert azt hiszem az a legalja, és arra mindenki alkalmas, ha hajlandó dolgozni.

Csupa betanított munkára jelentkeztem, ahová tényleg nem kell semmilyen képesítés, annak ellenére, hogy szakmám is van nem is egy. Hihetetlen felvételi procedúrákon mentem keresztül olyan helyekért, hogy csak az tartotta bennem a lelket, hogy semmi baj, nem ez életem célja, hogy hosszú távon itt maradjak, csak addig kell kibírni, míg nem találok jobbat. Például egyik bevásárló központba árufeltöltőnek, eladónak pályáztam, amikor nem akartam elhinni, hogy mit meg nem kell tenni egy ilyen „felemelő”, „elit” munkahelyre való bejutáshoz. Mintha nem tudná bárki elvégezni ezeket a munkákat, akinek egy csimpánzénál csöppnyit magasabb az IQ-ja.

Nem lehetsz túlképzett, mert az baj, ha van gyereked az is baj, ha gyereket akarsz az nagy baj, ha abban a korban vagy, hogy mindezekre elég nagy az esély, az a legnagyobb baj.

És ez nem egy Belga szám. Ha meleg vagy, az a legkisebb baj.  Így már értem, miért van annyi nem egészen hetero dolgozó ezeken a helyeken.

Nem akartam nagyon negatív lenni, de mindig az jut először az eszembe és az foglalkoztat, amit a legnehezebb megoldani, ami a legnagyobb fejtörést okozza. Ezért ahová egyszerű bejutni, és zökkenő mentes, az nem is érdekes, és el is felejtem, csak átsiklok fölötte, és már jöhet is a következő esemény, hely vagy program vagy iskola, ahová könnyű vagy nehéz lesz a bejutás. De sosem adjuk fel! – Ugye?